A valalta-i véletlen (megtörtént)
Az X, budapesti vállalat igazgatója, K.Júlia minden nyáron ugyanazzal a precizitással érkezett meg a horvátországi Valalta naturista telepre, mint ahogy a negyedéves jelentéseket szokta lezárni: időben, határozottan, és egy gondosan összeállított listával arról, hogy mit nem fog csinálni.
A lista első pontja minden évben ugyanaz volt:
1. Nem gondolok a munkára.
A második:
2. Nem találkozom senkivel a cégtől.
A harmadik:
3. Ha mégis találkoznék, úgy teszek, mintha nem látnám.
Ez a rendszer évekig hibátlanul működött. Júlia a tengerparton olvasott, úszott, napozott, és élvezte, hogy végre senki sem kérdezi meg tőle: „Júlia, megvan már a prezentáció?”
Ám az idei nyár más volt.
Egyik reggel, amikor Júlia épp a reggeli kávéját kortyolgatta a tengerparti büfénél — természetesen a naturista etikettnek megfelelően, teljesen természetes öltözetben — hirtelen egy ismerős hang szólalt meg mögötte:
– Jó reggelt, igazgató asszony!
Júlia megdermedt. A kávé majdnem kiesett a kezéből.
Csak nem…?
Lassan megfordult, és ott állt előtte a cég egyik legfiatalabb beosztottja, a mindig lelkes, kicsit túl udvarias, kicsit túl ambiciózus Bence.
Bence, aki most épp ugyanúgy… nos… természetes állapotban volt, mint mindenki más Valaltán.
Júlia agya lázasan pörgött.
Mit mond ilyenkor egy vezető? Mit mond ilyenkor egy ember? Mit mond ilyenkor bárki, aki nem számított arra, hogy a HR-esek rémálma testet ölt a tengerparton?
Végül ennyit sikerült kinyögnie:
– Bence… maga… maga is itt?
– Igen! – vigyorgott Bence. – Első alkalom! Azt mondták, ez a hely teljesen felszabadító. És tényleg! Már most sokkal kötetlenebbnek érzem magam.
Hát én kevésbé… gondolta Júlia, miközben próbálta megtalálni azt a pontot a horizonton, amit nézhet anélkül, hogy bármi kínosra tévedne a tekintete.
– Remélem, nem zavarom – folytatta Bence. – Tudja, ha szeretné, akár át is beszélhetjük a jövő heti projekttervet. Itt valahogy sokkal kreatívabbnak érzem magam.
Júlia ekkor döntött:
A lista negyedik pontja mostantól:
4. Ha a beosztottam naturista telepen projekttervről akar beszélni, azonnal elmenekülök.
– Bence, ez… ez szabadság. Itt nincs projektterv. Nincs munka. Nincs… semmi, ami a céggel kapcsolatos.
– Értem! – bólintott Bence. – Akkor majd csak holnap kérdezem meg.
Júlia sóhajtott.
Ez a fiú egyszer még vezérigazgató lesz. Ha túléli ezt a hetet.
A történet végére azonban kiderült, hogy a helyzet nem is olyan rossz. Bence ugyanis, miután rájött, hogy az igazgatója tényleg szeretne pihenni, tisztes távolságot tartott — és csak néha integetett túl lelkesen a strand másik végéből.
Júlia pedig megtanulta, hogy néha a legkínosabb pillanatokból lesznek a legjobb sztorik.
És hogy jövőre talán érdemes lesz egy másik naturista telepet választani.
Vagy napszemüveget.
Nagyon sötétet.
Jön a folytatás. (A kép illusztráció)